Miért nem beszélünk a munkánkról?

Talán azért, mert szégyellnénk? Tudjuk, hogy többre vagyunk képesek, mégsem azzal foglalkozunk, amivel igazán szeretnénk? Ha épp munkát keresünk, inkább hazudunk? Egyik barátom így szokta kivágni magát a kérdés alól “hol dolgozol mostanában?”: “Épp két munka között vagyok.” Mely valahol igaz, mivel pont váltott, és épp állásinterjúkra jár. De miért lenne ez ciki? Mindenki munkakereséssel kezdi.

Ehhez szorosan hozzátartozik a tény, miszerint valahogy a pénz sosem elég. Mindenki erről panaszkodik, hogy többet akar. Legyen akár 80 ezer forintos havi keresete, akár 300 ezer, ha az ember hozzászokott egy bizonyos szinthez, életmódhoz, mindig többet akar. Egy ideig elég lesz a legolcsóbb bor, amit a boltban lehet kapni, de ha már megteheti, hogy drágábbat vegyen, drágábbat is fog. 

Egyre több ismerősöm megy ki külföldre – Anglia, USA, Olaszország tárt karokkal fogadja őket. Persze, a külföldre költözés nemcsak arról szól, hogy szabadak lehessünk, új életet kezdhessünk, pénzt gyűjthessünk. Inkább egy afféle “na, majd én megmutatom a világnak, hogy magyarként is lehet várat építeni a semmiből” attitűd. Álmok, vágyak egy teljesen új környezetbe helyezve. Le lehet építeni a régi barátokat, akik azelőtt csak lehúzták a kedvünket, sose bátorítottak, inkább rivalizáltak, irigykedtek, sose örültek az örömünknek, féltették a pasijaikat tőlünk. Nem kell többé a pesszimista magyar arcokat bámulni; az anyagi rossz létben nyűglődő, sorozatokat bámuló, bátortalan honfitársaink kesergéseit hallgatni. Hisszük, hogy mi meg tudjuk csinálni, és irigykedni fognak. Ha csak az unokáinknak fogjuk mesélni, hogy miket éltünk át fiatalon, míg utazgattunk, már megérte. 

Mégis mikor ezeket a “bevállalós” régi barátaimat kérdezgettem, hogy boldogulnak külhonban, a munkával kapcsolatos kérdéseimet nem igazán látták, tán nem is akarták észrevenni, mivel mindenre válaszoltak, csak arra nem, hogy épp mivel keresik a kenyerüket. Vajon szégyellték? Mert egyikőjüknek sem volt szégyellnivaló munkája. Persze az, hogy én mivel foglalkozom, inkább volt érdekesebb, mint hogy a kérdéseimre válaszoljanak. 

Ha itthon elfordulna az utcán, mert nem akarna kínos beszélgetésekbe bonyolódni, hogy éppen mivel foglalkozik, hol él, egyedül lakik-e, van-e családja, szereti-e, amit csinál, akkor jó hír, hogy külföldön kicsi a valószínűsége, hogy összefuthat egy régi ismerősével. Így csak Facebookon kereshetik fel, és ő valahol a monitor mögött ülve eldöntheti, hogy fog-e neki válaszolni vagy sem. 

Tehát ha külföldön élünk, és örülünk a felfedezéseinknek, hogy megtanulunk egy nyelvet egész kiválóan, hogy egy új kultúrába és szemléletbe kóstolunk bele, és még tetszik is az életmód, és könnyen magunkévá tudjuk tenni, ott is maradunk egy jó ideig. A sok új dolog, amit azelőtt sose hittünk volna, hogy részünk lesz benne, a számos új ember, új arc, új helyszín, mind-mind irigylésre méltó. Akkor miért szégyen bevallani, hogy mi is a lépcső legalsó fokáról kezdjük. Mindenki így kezdi. Aki nem, elcsodálkozhat, hogy nincs meg a megfelelő felszerelése, és csúnyán leeshet pár lépcsőfokot a szükséges szaktudás hiányában. Illetve nemcsak ettől kell félnie, hanem a sok-sok ellenszenves pillantástól, ugyanis a hierarchia alsó soraiban helyet foglaló munkatársakkal nem tud majd beszélni, nem érti majd meg őket, s emiatt nem fog velük jól bánni, pedig nekik is hatalmas szerep jut egy cég életében, hiszen ezek az emberek is hozzájárulnak a malmok őrléséhez, fontos mozgatórugók egy vállalat életében. Tehát a lépcsőfokok átugrása nagy hiba. Akkor mi miért félünk bevallani, hol tartunk? 

Nagyon kevés embernek adatik meg, hogy első munkahelye az az álommunkahely, amire mindig is vágyott. Ezért is becsüljük meg, ha olyan munkakörnyezetben dolgozunk, ahol élvezettel végezzük el a napi feladatokat, ha a kollégákra valóban mosolygunk és nem csak megjátsszuk. Mindenkinek más feladat és probléma jut, amiket meg kell oldani, de mindenkinek rögös az út. Már a tény, hogy valaki mindezt egy teljesen idegen világban tervezi és valósítja meg, hatalmas tisztelet. Akkor miért nem beszél arról, hogy mit dolgozik? Miért nem vállalja fel büszkén azt, amit csinál? 

Ha mi magunk szégyelljük magunkat, félünk attól, hogy ki mit mond, és ki csalódik bennünk, hogy milyen utat járunk, és nem vagyunk büszkék magunkra, akkor hogy is várjuk el, hogy mások is büszkék legyenek? Egyedül nekünk kell megbékélni magunkkal, nekünk elfogadni saját magunkat. Az, hogy más mit gondol rólad, az nem a te dolgod – emlegetik sokszor, és milyen igazuk van. Nemhiába mondják ezt. 

Ha úgy mesélünk a történetünkről, a munkánkról, hogy nincs önbizalmunk, és hiányzik a saját magunkba vetett hitünk, akkor persze, hogy mások is úgy fogják látni, hogy nem vagyunk elégedettek. Az első lépcsőfokon is lehetünk boldogok, nézhetjük pozitívan a világot, mert tudjuk, hogy ez csak egy állomás. Ne féljünk ezt bevallani.

Ha tetszett a bejegyzés, keress Facebookon is! 

Oszd meg a történeted, küldj ötletet, vedd fel velem a kapcsolatot, vagy csak egyszerűen írj véleményt a liliane.cafeblog@gmail.com címre.

Együttműködnél? Szuper! Legyünk még többen, és inspiráljuk egymást! :)